A különbözőségek mellett azonban átfogóan jellemzi a különböző törekvéseket az, hogy az alkotók úgy akartak stílusforradalmat, hogy a megelőzőt el akarták söpörni, azaz a régi értékeket teljesen le akarták rombolni. Az avantgárd művész ábrázolni szeretné a XX. századi ember megváltozott életét, az elidegenedés folyamatát, az embert fenyegető veszélyeket.

Az expresszionizmus a belső, pszichikai folyamatokat ábrázolja (expresszió=kifejezés). Modern művészeti irányzatként Németországban jelentkezett 1905-ben. A németországi expresszionista hullám tagjait inkább életfelfogásuk, érzéseik és hangulataik, semmint stílusuk vagy műveik hasonlósága kötötte össze. Az expresszionisták az általuk festett tárgy révén a modern ember beteges állapotait, szorongásait, félelmeit, elidegenedését fejezték ki. A természetet és környezetüket ellenségnek, embertelennek érezték. A németországi expresszionisták művészcsoportokba tömörültek. Ezek közül a legismertebbek: Die Brücke (A híd), Der Strum (A vihar), Der Blau Reiter (A kék lovas).

Kirchner a „Die Brücke” Művészeti Egyesület Krónikája-ban (1913.) azt írja, hogy az expresszionista festő az egyes művekhez alkalmas szabályokat munka közben alakítja ki, az alkotó egyéniség és a vállalkozásból adódó technikai eljárásokon keresztül. Ezeket a szabályokat ki lehet aztán elemezni az elkészült műből, de soha nem lehet alkotni előre megadott törvények vagy példák alapján.

Kirchner képein, mint pl. a „Berlini utca” című képén, emberek kóborolnak a nagyváros utcáin. Senki nem néz a másikra. A magányt, az elidegenedést hozza magával az urbanizáció.

 

Franz Marc a szépség és a tisztaság megnyilvánulásait már az állatvilágban kereste. „A kék ló” című képén az emberiség által elvesztett tisztaságot a fiatal csikó hordozza, tele dinamizmussal. Képeinek a színei nem a realitást tükrözik, szimbolikusak. A kék szín a tisztaságot jelképezi.

A szürrealizmus az 1920-as évektől az 1940-es évekig tartó avantgárd irányzat. Elnevezése Apollinaire-hez kötődik (valóságon túli, feletti, sur = felett). 1924-ben André Breton fogalmazta meg a szürrealizmus manifesztuma című röpirat tételeit, ahol a pszichikai automatizmust nyilvánította alapvető alkotómódszernek, és ehhez járult a hallucináció, vízió, az álom, a féléber képzettársítás előtérbe helyezése, a groteszk és az abszurd központi fogalommá változtatása.

A szürrealizmus nem szakít az ábrázolással, de annak tárgyát a le nem írható révületből veszi. Képei tehát reálisak, részletezettek, de gondolati tartalmuk, jelentésük az irreális világába kalauzol. Ezért hangzik el a szürrealistákkal kapcsolatban oly gyakran a „fantasztikus, bizarr” jelző. A szürrealisták szerint az álom érthetetlen sugallatai, a költészet vagy a humor ötletszerű asszociációi, a körülmények különös összetalálkozásai alkotják a csodát, amelyet ábrázolni szeretnének.

Számos kutató készített tanulmányt, melyben összehasonlítja a szürrealista alkotásokat az elmebetegek műveivel. André Breton: A szürrealizmus első kiáltványában (1924.) azt írja, hogy: „a legnagyobb szellemi szabadság a képzelet, amely átlépheti a normákat, konvenciókat, tilalmakat” és felteszi a kérdést, hogy hol van az a határ, ahol a képzelet már romboló lesz, hol van a szellemi biztonság határa. Szerinte ezekre a kérdésekre a válasz az őrületben keresendő, az „őrületben, amit zárt intézetbe csuknak”.

Az őrültek szabadsága mégis megmarad, hiszen képzeletük, hallucinációik, fantáziájuk szabadsága olyan „örömforrás”, amely közönyössé teszi őket a fizikai bezártsággal szembe. Werner Hofmann művészettörténész szerint a szürrealista festés az álom festése, és mint ilyen, pszichoanalízissel megmagyarázható. Kretschmer német pszichiáter szerint ezek a festők az elmebetegek és a primitív népek gondolkodásmódjához hasonló mechanizmusokat használták alkotó kifejezésük során.

Dali a 30-as években dolgozta ki a maga paranoiás kritikus módszerét, amely irracionális kényszerképzeteit hagyja érvényesülni, melyek közül azonban éber logikával választja ki a megfelelő motívumokat. Megfigyelhető ez többek között az 1936-ban festett „Lágy konstrukció főtt babbal: a polgárháború előérzete” című festményén.

Joan Miro például ősi szimbólumok felhasználásával építi fel képeit. Giorgo de Chirico metafizikus, látomásos festészetet hozott létre. René Magritte valósághű festményein pont a valóságtól távolodik el, képei azt a gondolatot hordozzák, hogy a hasonlóság nem egyenlő az azonossággal. Marc Chagall képein a szülőfalú motívuma jelenik meg. Festészete a fantázia, az orosz folklór, a tudatalatti irracionalitás, a szürrealitás ötvözete.

Tagadhatatlan, hogy fellelhető a hasonlóság az expresszionista és szürrealista festők, valamint a pszichiátriai betegek művészete között, hiszen mindannyian a tudatalattijukból előretörő vizuális élményanyagot dolgozzák fel, ezáltal víziószerű, álomhoz hasonló összefüggéseseket jelenítenek meg.