A neoavantgárd 1950-es évektől az 1970-es évekig terjedő művészeti korszak. Sok művészettörténész nem is különbözteti meg az avantgárdtól, hanem csak az avantgárd új hullámáról, esetleg annak második felvonásáról beszél.
A neoavantgárd hasonlóan az avantgárdhoz egy gyűjtőfogalom, amely számtalan irányzatot foglal magába. A legjelentősebbek ezek a közül az informel, ezen belül az art brut, az op-art, a kinetikus művészetek, a strukturalizmus, a minimal art, a concept art, a land art, a pop-art, a hiperrealizmus és az akcióművészetek. Természetesen még számtalan irányzata, leágazása létezik ennek a művészeti kornak.
A II. világháború után megváltozott a politikai helyzet, a világ kétpólusúvá vált. Amerika és a nyugati országok szembeálltak a Szovjetunióval és a keleti tömbbel. Elkövetkezett a hidegháború korszaka. Természetesen nemcsak politikai szinten voltak problémák, hanem az egyén szintjén is. A felgyorsult technikai fejlődés, az ökológiai válság, az urbanizáció, az elidegenedés magával hordozta azt a tényt, hogy a művészeknek ezekre válaszolniuk kellett sajátos formanyelvükkel. Az ember és a technika konfliktusa tovább gyűrűzött, és számtalan kínzó kérdést, megoldatlan problémát hozott magával. Ilyen a tömeges munkanélküliség, az urbanizáció veszélyei, a kábítószer fogyasztás növekedése, a bűnözés, a család válsága, az emberi kapcsolatok ellaposodása. Általánosságban jellemzi ezt a korszakot a lázadás, a korlátok elvetése, az önmutogatás, a sokkolás, a kapcsolódás különféle politikai mozgalmakhoz, filozófiai áramlatokhoz és lehetőleg mindenféle kötöttség elhagyása.
A neoavantgárd eszmei, filozófiai hátterét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy nincs alapvetően új filozófiai rendszer, sokkal inkább a már meglévő irányzatokat fejlesztették tovább. Elsősorban az egzisztencializmus vált népszerűvé. Jean-Paul Sartre (1905-1980), Albert Camus (1913-1960) és Martin Heidegger (1889-1976) munkásságát lehet kiemelni, akik más-más úton, de lényegében azonos gondolatot képviselnek, nevezetesen azt, hogy az ember magára van utalva.
A neoavantgárdra elsősorban az expresszionizmus és a szürrealizmus hatott, amelyet természetesen más avantgárd irányzatok is árnyaltak. Új műfajok, technikák jelentek meg ebben az időszakban, mint pl. a mixed média (köztes, kevert műfajok), a multimédia (több művészeti ág együttese) vagy a pszeudo-technikák (ál, nem valódi). Megfigyelhető, hogy a neoavantgárd hasonlóan az avantgárdhoz, különböző irányzatokat, csoportosulásokat hoz létre, de az is megfigyelhető, hogy bizonyos irányzatok sokszor csak egy-egy alkotóval (akár egy alkotókorszakával) azonosíthatók.
Az art brut az európai, azon belül a francia informel irányzatához köthető. Az informel (forma nélküli) irányzat az absztrakt lírai ágainak az összefoglaló elnevezése. Megtalálható itt a gesztusfestészet, a tasizmus, a kalligráfia és a művészettörténeti összefoglalók ide szokták besorolni az art brutot is. Az informel művész egyedüli rendezőelve, az abszolút művészi szabadság. Alkotóit összeköti az anyaggal való kísérletezés, és a különböző metaforikus átlényegítések. „Az informel erőteljesen elutasítja a korábbi kultúrákban kialakult formákat… a figurák tudatos eltorzításában a háborús barbárságnak kitett ember lealacsonyodását és az erkölcsi értékeitől megfosztott létezést fejezik ki.” (Munoz, 2001.)
Az art brut művészet fogalmát azonban tágabb értelemben is szokták használni. Az agresszív hatású műveket ugyanúgy ide sorolják, mint a pszichiátriai betegek művészetét. Egyes művészettörténészek a primitív népek, a rabok alkotásait, sőt bizonyos gyermekrajzokat is az art brutba gyömöszölik.
Az art brutirányzat a XX. század második felében, egyre inkább a figyelem középpontjába került, mind a művészetek, mind a pszichiátria területein. A képzőművészek, a művészettörténészek és a kritikusok a művészi értékteremtés oldaláról kezdték vizsgálni a mentális betegek alkotó tevékenységét. A pszichiátriában eleinte a művészi alkotásokban felismerhető pszichopatológiai tüneteket vizsgálták, majd az alkotó tevékenységet, mint terápiás eszközt kezdték alkalmazni a kreatív és művészetterápia keretében.
A hátrányos helyzetű személyek alkotásait a művészettörténészek outsider art-nak (kívülálló művészet) is hívták, mert ide sorolták mindazokat, akik nem csupán betegségük, de szociális helyzetük miatt is a társadalom perifériájára sodródva alkottak. Munkájuk a hivatásos művészektől nem csupán képzetlenségükkel különbözött. Nem tartoztak semmilyen ismert irányzathoz, és a spontán, önálló tevékenységüket a piaci viszonyok sem befolyásolták.
Az art brut-ot sokszor nevezik az őrültek, a pszichikailag defektesek művészetének. Ez tévhit, hiszen az art brut nem az „őrültek művészete” és nem is „pszichopatológiai művészet”, hanem megjelenési formáját tekintve hiteles, őszinte alkotások, amelyek lehetőséget adnak az egyén pillanatnyi érzelmi állapotának nonverbális kifejezésére egy alkotási folyamat eredményeként. „Színtiszta invenciót felmutató művészet, semmi nincs benne a kulturált művészet kaméleon- vagy majomtermészetéből.”- írta Jean Dubuffet.
